A berlini metró egyike a kontinens legrégebbi földalatti vasútjainak, a német főváros utcái alatt több, mint száz éve zakatolnak a különféle járművek. Az eltelt évek, évtizedek során a hálózat persze rengeteget változott, aminek köszönhetően az állomások megjelenése is igencsak vegyes képet mutat. Most az U2-es vonal 1913-ban átadott Klosterstrasse nevű megállójában nézünk szét egy kicsit.

Ahogy az előbb említettem, az állomást 1913-ban adták át, a kisprofilú hálózat részeként (bár ekkor még nem volt ilyenfajta megkülönböztetés, hiszen a “széles” vonalak csak később épültek). Az akkori tervek szerint ez egy elágazóállomás lett volna, ahol a későbbiekben megépített, Frankfurter Allee-hoz vezető vonal ágazott volna ki a jelenleg U2 néven létező vonalból. Végül a terv ebben a formában nem valósult meg, a tervezett új vonal nem a kis profilú hálózat egy kiágazóvonalaként, hanem már szélesprofilú vonalként (U5) épült meg. A régi elképzelésekből mindössze annyi maradt, hogy az ’50-es években épült egy üzemi kapcsolat, ami az U5-ös alexanderplatzi végállomásával és az U8-assal köti össze az állomást. Ez a Klostertunnel. A széles és a normálprofilú hálózat között egyébként mindössze két helyen biztosított az átjárás, ezek közül az egyik itt, a másik pedig a Deutsche Oper megállónál található.

A megosztottság idején ez a terület Kelet-Berlinhez tartozott, a mai U2-es keletre és nyugatra szakadt részei külön-külön üzemeltek. Az állomás történetében a következő fontos esemény már a ’80-as évekre datálható: 1987-ben, Berlin alapításának 750-ik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekhez köthetően nagyszabású felújítási programot hirdetett meg az NDK vezetősége. Ennek keretében az állomásból egyfajta közlekedési múzeumot csináltak. A reklámtáblák helyére például 20, a berlini közlekedés fejlődését bemutató alkotás került.

A múlt és a jelen: a ’60-as évek első felétől létező EIII-as típus egy Hk vonattal.

Az EIII-as típus érdekessége, hogy az S-Bahn járműveiből (ET 168, ET 169) építették át őket metrókocsivá a ’60-s évek elejétől kezdődően egészen 1990-ig. Legalábbis papíron. A valóságban valószínűleg új járművek épülhettek a régi S-Bahn kocsik egyes elemeinek felhasználásával.

Egy kicsit régebbi jármű: egy CII-es, 1930-ból.

Az állomáson pár tárgyi emlék is helyet kapott, így például az Alexanderplatz kis profilú állomásának egykori biztbere. Ez a berendezés is “láthatott” egyet s mást (már ha lehet így fogalmazni), hiszen 1928-ban készítette a Siemens, és egészen 1985-ig volt üzemben. Ezek a rendszerek már fényjelzőkkel, és elektromos állítású váltókkal dolgoznak, azonban a vágányutakat és a váltókat állító kallantyúk közötti függéseket még mechanika biztosítja. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy példának okáért egy vágányutat beállító kallantyút addig nem lehet az alapállásából kimozdítani, amíg a váltók (és így az őket állító kallantyúk) nem a tervezett menetnek megfelelően állnak. Ezt követően viszont a váltók kallantyúi reteszelődnek, azaz amíg a vágányút kallantyúja nincs a “nem beállított” állásban, addig az érintett váltókat nem lehet átállítani.

Az állomás másik végében egy régi “A” kocsit helyeztek el a két lépcső között. Ha megépült volna a tervezett kisprofilú vonal a Frankfurter Tor felé, akkor valahol itt érkeznének most az onnan jövő vonatok az állomás (végül soha meg nem épült) középső vágányára.

További képek, ezúttal az S-Bahn történetéből.